Kiss Llászló – életútinterjú
Készítette: Papp Máté A beszélgetés helyszíne és időpontja: Online, 2020. november 26. Szerkesztett, tömörített, kiegészített, lábjegyzetelt változat.
Papp Máté: Úgy tudom, általános iskolás korotokban ismertétek meg egymást Menyhárt Jenővel, 1 és a te – nálatok valamennyivel idősebb, „hippi” – barátaid révén kezdtetek el vonzódni a beatkultúrához, majd a hazai dzsessz- és dzsesszrock-élethez. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról, hogyan élted meg a különböző kulturális gettókkal való találkozást?
Kiss Llászló: Jenővel az egykori Mező utcai BEAC Stadionban, a „serdülő 2”-ben találkoztunk. Az akkori tehetséggondozás minőségét jelzi, hogy őt balhátvéd, engem pedig középhátvéd posztra tettek; pedig Jenő az egyik legnagyobb csatártehetség volt, akivel valaha játszottam, hihetetlen labda- és tempóérzéke volt, plusz mindkét lábával pontosan lőtt. Én meg mindig inkább középpályásnak voltam az igazi, azokat a pillanatokat élveztem, amikor mondjuk egy rövid passzomban benne volt az egész támadás lendülete. Rengeteget fociztunk, olvastuk egymás gondolatait a pályán: én adtam a gólpasszt, ő meg belőtte a labdát. A mai napig szoktunk focizni egymással, amikor egy országon belül tartózkodunk, még akkor is együtt játszottunk, amikor éppen nem voltunk beszélőviszonyban.
Később, amikor a stadiont lebontották és a csapat megszűnt, gimnáziumba kezdtünk járni; én az iskolacsapatban vezettem le a focis energiákat, Jenő meg a Dózsa ifiben rugdosta a gólokat, mígnem aztán kirúgták onnan a hosszú haja miatt… Mindenesetre, az idő előrehaladtával mindkettőnk számára inkább a zene és a klubozás vált a főcsapássá; általában dzsesszt és dzsessz-rockot hallgattunk, de mindenre nyitottak voltunk, ami egy kicsit is a föld fölött járt. A hét majdnem minden napján jutott egy helyszín arra, hogy az ember a hozzá hasonlókkal legyen – megosszon a másikkal könyveket, lemezeket, esetleg gyógyszerrecepteket. A zenét illetően eleinte Miles Davis, Mahavishnu, a Weather Report és ilyesmik mentek, amúgy pedig természetesen elhanyagolhatatlan volt nyaranta a csavargócsövező életmód, a nádasban és szénakazalban alvás, a romantikus pénztelenség és a sok, néha gyógyszerre fogyasztott alkohol. Ebben az állapotban ért el minket a Zappa-korszak.
Kívülről tudtuk a lemezeket, dalszövegeket fordítottunk és – bár arra, hogy bármit, akár csak néhány akkordot is le tudjunk játszani ezekből a számokból, természetesen semmi esély nem volt – ez a fajta hihetetlen mértékű téma- és zenei szabadság mégis nagyon megnyitotta a fülünket. Akkoriban már játszogattunk, rengeteget jammeltünk és nagyon örültünk annak, ha kijött belőle valami olyasmi, amire a következő alkalommal is emlékeztünk. A jammelés egyébként sokáig fennmaradt zeneszerzési módszerként, a próbák elején-végén tartott rögtönzésekből született eleinte sok Európa Kiadó6 -dalkezdemény is.
A gimnáziumban összebarátkoztam egy-két idősebb fiúval, akik mindenféle érdekes politikai-, tudományos- és szépirodalmat olvastak és olvastattak velem, és akiktől különböző könyveket és szamizdat-kiadványokat, többek között Beszélőt, Konrádot, Harasztit, Enzensbergert lehetett kapni. Ez egy okos, tájékozott fiúkból álló, kissé szélsőbalos, maoistaanarchista kör volt. Azt hiszem, később belőlük alakult a Dialógus Békecsoport elnevezésű spontán civil kezdeményezés is, amire akkor – amikor ez a fajta szerveződés még egyáltalán nem volt divat – nagyon rossz szemmel néztek a hatóságok. Rendkívül komolyan vettük ezt a dolgot, én például ideológiailag vezéreltetve mentem el később a csempegyárba, a kemence mellé, három műszakban dolgozni, hogy közelről láthassam a munkásosztályt – budai fiúként. Fél évig bírtam, de sokat tanultam belőle. Egy kisebb csoporttal azt terveztük, hogy kommunában fogunk élni, és kerestük is hozzá a történelmi-ideológiai előzményeket, valamint a kapcsolatot hasonló próbálkozásokkal, egyáltalán, a hasonlóan gondolkodókkal.
Jenőéknek volt egy művészettörténet-tanáruk, Bálint István, aki alapított egy nehezen behatárolható művészeti alkotócsoportot; itt azt tanultuk, hogy a művészet nem foglalkozás, hanem életforma, attitűd és gondolkodásmód, azaz egy olyan aktív viszonyulás a világhoz, amely bármilyen médiumon keresztül, bármely kontextusban megvalósulhat és érvényes lehet. Hogy csak a kreatív szándék által válhat bármiféle eredmény művészetté. Ehhez hűen tárgyakat, performanszokat, akciókat, zenét és drámát csináltunk. Innen ered talán az is, hogy sosem tartottam magam „csak” zenésznek, és sosem akartam csak az lenni. A Bowie-, Lou Reed-, Tom Waits és Iggy Pop vonal nálam kicsit később jött be a képbe; akkortájt, amikor megismerkedtünk Víg Miskáékkal. Az első feleségem angolt tanított, így vele gyakran fordítottunk dalszövegeket is. Bálint Pisti hozta az első punk-lemezt, egy Vibrators-t.
Bevezetések nem volt rossz, később játszottuk is egy számukat az URH-val, valamint tőlük fordítottuk az „ez egy igen-igen kemény, kemény világ” sort is a Bon bon si bon című számunkhoz. Ezek mindenesetre olyan zenék voltak, amiket már simán le tudtunk játszani, a szövegvilág és az attitűd pedig tűpontosan kézreálltak. Persze nem volt egyszerű a zenékhez hozzájutni – az amerikai punk nálam például majdnem teljesen ki is maradt –, de nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy lehet ilyen zenét csinálni. Úgyhogy csináltunk. Felszabadító volt az a felismerés, hogy a zenében is az energia, a hitelesség és az integritás az, ami igazán fontos – a többi másodlagos. Olyan belső szabadságot hozott ez, ami a külső szabadság híján szinte kötelező volt, és néha már-már komikusan komolyan lett véve. Az azt csinálok, amit akarok, aki pedig bele akar szólni, az eleve gyanús hozzáállás, a rendszerrel való nyíltan vállalt szembenállás, valamint a sosem fogunk ezekkel lepaktálni volt a belső szabadság lényege, és ettől húzhatta ki magát az ember a sok görnyedten járkáló elnyomott között.
Hősiesebbnek hangzik ez most, mint amilyen valójában volt; személy szerint például én sosem találkoztam komolyabb megtorlásokkal. Talán azt szerettem egyfajta ellehetetlenítésnek betudni, hogy nem sikerült bejutnom az egyetemre, de annak is inkább az lehetett a valódi oka, hogy nem is igazán akartam. Sok mindennel nem tudtak bennünket megzsarolni – legkedveltebb módszerük az útlevél bevonása és persze a katonaság volt.
Utóbbit hihetetlenül nagy szerencsével sikerült megúsznom: a bevonulás előtti utolsó orvosi vizsgálaton, a sorozáskor szűrtek ki. Egy átalvatlan éjszaka után, a sorozóbizottság előtt, a februári hajnalban meztelenül sorban állva dideregtem a sor végén. Mikor elém ért a sorozóorvos, rám nézett és azt kérdezte: „Maga nem akar katona lenni, ugye?” Tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, és hogy a válaszomon múlik minden, úgyhogy lázasan dolgozni kezdett az agyam, de mivel semmi okos nem jutott eszembe, kínomban azt feleltem: „Nem tudom”. Mint kiderült, ez volt a helyes válasz, ugyanis rögtön öltözni, majd a kerületi ideggondozóba küldtek… Mire odajutottam, már tudtam, hogy a továbbiakban mit kell mondanom, úgyhogy egy hónapon belül sikeresen alkalmatlanná nyilvánítottak.
Ettől függetlenül persze sokan voltak az enyémnél kevésbé szerencsés helyzetben, akik valamilyen körülményből adódóan zsarolhatóvá váltak, így lecsaptak rájuk, beszervezték és tönkretették őket. Mindig nagyon visszás érzések kerülgettek, amikor egy ilyen szerencsétlen megzsarolt emberről kiderült, hogy megadta magát és besúgó lett; mert amíg ők életük végéig magukon viselték ezt a bélyeget, addig azok, akik ebbe belekényszerítették őket, vígan élték tovább, és élik a mai napig az életüket – valószínűleg ugyanazt vagy hasonló tevékenységet folytatva. Nagy szerencsém tehát, hogy nem kerültem ilyen szorult helyzetbe, ezért aztán nincs is morális alapom arra, hogy ítélkezzek az „elbukottak” fölött – ezért sem néztem meg, hogy kik és mit jelentettek rólam.
Az underground szcéna másik fontos aspektusa az elittudatú demokratizmus, az élmények közösségi megélése volt. A koncerteken nemcsak maga a játék, zenélés jelentette azt, hogy szemben állsz – és hogy ezt annak összes következményével fel is vállalod –, hanem az is, ha egy ilyen koncertre egyáltalán elmentél. Vagyis a színpadon állók és a nézőtér ugyanazt a gesztust tette meg: a kettő közötti határ elmosódott. Mindennapos volt, hogy valaki felugrott a színpadra és kölcsönvette a mikrofont. A zenészek pedig alig tudtak valamivel jobban zenélni, mint bárki más a közönségből, nem voltak sztárok és – egy jó ideig – nem is akartak azok lenni. Emellett egymásba folytak a különböző műfajok is: képzőművészek és filmesek zenéltek, zenészek szerepeltek filmekben, valamint kiállításokon. A különféle produkciókban rengeteg volt az esetlegesség és az improvizatív elem, a félbeszakadt számok, a lekapcsolt mikrofonok és hiányzó húrok, valamint a spontán performanszok szerves részévé váltak az akkori légkörnek.
Papp Máté: Pajor Tamás a következőket nyilatkozta nemrég – egy korábbi oral history életútinterjúnkban – a rátok is nagy hatást gyakorló punk mozgalomról: „A punk szükségszerű következménye volt a rock and rollnak, igazából egyfajta visszacsatolás annak lázadó lényegéhez. Fáziskéséssel és késői mutációként, de a punk beteljesítette azt, amit a korai rock and roll elkezdett, kiteljesítette a tagadást. Látszik is, hogy a punknak a nyolcvanas évekbeli new wave címkéjű poszt élete egy nagyon megfoghatatlan és jóval erőtlenebb műfaj volt, amelynek számos képviselője az aberrációt evidencia szintre emelte. A hippimozgalommal ellentétben ugyanis nem volt megnevezve, hogy mit utasít el: nemcsak a társadalmi rendnek fordított hátat, hanem minden másnak is. Ez a poszt világ tehát a punk által már megsemmisített világ romjain rendezkedett be.” Te hogy látod, számotokra mi volt a megragadó a punkban?
Kiss Llászló: Amikor a kapitalizmus integrálta a rockzenét, lassan kialakultak annak intézményei és profitképző csatornái, így – mivel a rendszer részévé válva integritását és hitelességét elvesztette – egyfajta űrt hagyott maga után. Ilyenkor az, ami/aki kiszorul a rendszerből, elkezd más csatornák után nézni, egyfajta tabula rasa után ugye, amelyben mindenkinek megint ugyanannyi esélye van. Ilyesmi volt a punk mint zene, és mint spontán mozgalom, társadalmi jelenségként azonban hamar kifulladt: a zene beolvadt, a mozgalom elhalt. Nagyszerű élmény volt benne élni, ameddig létezett és lélegzett. A new wave-nek már nemigen volt efféle társadalmi töltése, én nem is tartom sokkal többnek egyszerű elektronikus minimal popnál; talán ezért is söpörte el hamar a hiphop, ami megint nyújtott egyfajta szociális alapú azonosulási lehetőséget.
Papp Máté: Hogyan találtatok egymásra a basszusgitárral a sűrű összművészeti impulzusok közepette? Miként zajlott a zenész-művész életformába való beleszokás?
Kiss Llászló: Először dobolni akartam, kiskamaszként jártam is órákra fél-egy éven keresztül egy félprofi együttes dobosához. A zenekar próbatermében voltak az órák, úgyhogy néha belenézhettem az „igazi” zenészek igazi hangszeres próbáiba. Később kaptam egy hatalmas, ormótlan orosz dobozgitárt, amin eleinte inkább csak basszus-szólamokat játszottam. Valamilyen hangszer – fuvola, furulya, rokon által rám testált bécsi rövidzongora – mindig kéznél volt, ezekkel rengeteget babráltunk, és amit éppen le tudtunk velük vagy rajtuk játszani, az volt a zene: ha az éppen három hang volt, akkor a zene három hangból állt és abból próbáltunk meg kihozni valami érdekeset és kreatívat. Külön-külön és együtt is rengeteget gyakoroltunk, kísérleteztünk, aztán összeraktuk, amink volt.
Ezek a dolgok még nem igazán jelentettek sokat, úgyhogy sokáig fordulhatott volna másfelé is az élet, de ez a pofátlan-merész-minimalista megközelítés sokáig megmaradt. Hosszú ideig csak azt tudtuk lejátszani, amit mi találtunk ki, a zenénk így nagyon egyszerű, de tanult sémáktól mentes maradt; sokszor találtuk fel a spanyolviaszt, de előfordult az is, hogy teljesen újszerű dolgok születtek. Bár játszani nem igazán tudtunk, nagyon sok – és jó – zenét hallgattunk, úgyhogy a balgák bátorsága párosult egy szofisztikáltabb belső zenei világgal és a ránk szakadó szabadsággal, ami abból eredt, hogy egyetlen pillanatig sem vágytunk sem karrierre, sem pénzre, sem pedig bármiféle hivatalos elismerésre.
A világunk egyszerre volt nagyon behatárolt és nagyon tágas. A napjaink rendszerint egyensúlyozási mutatványokkal indultak – hogy valami kis pénz kerüljön és akkoriban nem kellett sok, és hogy ne vigyen el a rendőrség közveszélyes munkakerülésért, de közben a lelkünk szabadsága se nyomorodjon meg és porosodjon be valami értelmetlen munkahelyen, majd a város legkülönbözőbb pincéiben tartott, véget nem érő és fülsüketítő próbákkal folytatódtak, hogy aztán a Fiatal Művészek Klubjában végződjenek, ahol meg a képzeletnek illett szárnyalnia a poharak mellett. Ott éjjelente barátságok, szerelmek és zenekarok alakultak, közös projektek születtek, összekerültünk egy rakás hasonló korú, élethelyzetű és érdeklődésű fickóval és az ő munkásságukkal; belefolytunk egymás életébe és munkáiba, meghívtak minket ide-oda, mi meg visszahívtuk őket.
Az említett klub – azon felül, hogy nyilvánvalóan megfigyelés alatt állt – gyűjtőhely és kocsmaműhely volt, egy koncertekkel és kiállításokkal teli sziget vagy gettó, kinek hogy tetszik. Ugyanakkor számunkra ez volt az egyetem is, ahol megismerhettük és megismertethettük egymással a fontos könyveket, filmeket és zenéket, ezáltal pedig kialakult egy szerves közösség, fórum, agóra – vagy, ahogy Brian Eno nevezi –, egy „scenius”, ahol a szcéna egyfajta áramlat, ami alapsebességet biztosít azoknak, akik belekerültek. Így az általunk érdeklődéssel, tehetséggel és együttműködő-készséggel létrehozott produktumok eleve magasabb minőségűek lettek, mint amilyenek a szcéna nélkül valaha is lehettek volna.
Papp Máté: Hogyan alakult meg az Orgazmus együttes? Miből merítkeztetek ez idő tájt, miként éltétek meg a közös zenélést, végül mi lett a zenekar sorsa?
Kiss Llászló: Az Orgazmus együttes valójában sosem létezett. Zenélgettünk Jenővel, ezért zenekart akartunk. Kerestük a lehetőségeket és az embereket, a leendő formációnak azonban néhány szövegen és dalkezdeményen kívül csak a neve volt meg, de azt is örömmel adtuk fel, amikor Péterrel kezdtünk dolgozni. Ági lett az alakuló zenekar keresztanyja. Emlékeim szerint a már szóba került Bon bon si bon című szám és az URH név is a papám Skodájában született meg, amikor a Kulich Gyula téri koncert előtt ültünk benne négyen; én kezdtem el skandálni az alapot, Péter a Blahás versszakot, Ági a rendőröset, a csak egy parti kezdetű részt meg Jenő hozta. A refrént, mint már említettem, egy Vibrators-szám első sorából fordítottam.
A kommunánk tervezése folytán kerültünk kapcsolatba Xantus Jánosékkal, akik túl voltak egy hasonló kísérleten; ha jól emlékszem, rajtuk keresztül jutottunk el a Molnár Gergely Ganz Művházban tartott előadásaira is. Akkor már itt volt a punk, de arra, hogy ez egyáltalán hogyan szólalhat meg magyarul – úgy méghozzá, hogy a káromkodva tagadásnál több legyen benne –, és hogy miként válhat művészi koncepcióvá, arra ezek az előadások vezettek rá. Amikor aztán Péter megmutatta nekünk a dalszövegeit, láttuk, hogy mindez valósággá vált. Nagyon erős szövegek voltak, bennük volt az, ami a Spions-tól jött: az establishment elemi tagadása, a személyes és szociális szféra művészetbe való beolvadása, aztán elhangzottak benne ikonikus hívószavak, amik egyrészt elhelyezték a számokat a műfaj történetének vonatkozó áramlataiba, másrészt pedig adaptálták a zsánert az adott környezetbe – 1980 Budapestjébe, Magyarországába.
Péter szövegeiben több volt a személyesség, a költészet, a humor és a játékosság, amiket Molnár Gergelyék a maguk vállaltan militáns megközelítésében soha nem engedtek volna meg maguknak – talán ezért is nevezte Najmányi tücsökciripelésnek a zenénket. Mindenesetre ott volt egy csomó szöveg, meg egy halom jamekből fennmaradt zene, úgyhogy Péter és Jenő néhány nap alatt összedobott ezekből egy koncertnyi anyagot, András és én pedig megcsináltuk az alapokat a próbákon. Nem bonyolítottunk túl semmit, úgyhogy szinte elsőre összeállt egy olyan hangzás, amelyben a dob és a basszus triószerűen sűrűn játszott, így Jenő gitárja szabadon hozhatta a témákat. Ha jól emlékszem, Jenőnek Péter guberált Párizsban egy szinte hangolhatatlan Gibson utánzatot, én pedig – egy kétes kimenetelű csereügylet folytán – egy csehszlovák Jolana basszushoz jutottam hozzá. Úgyhogy minden készen állt az 1980. szeptemberi Kulich Gyula téri koncertre, amivel a történet nagy lendületet vett.
Papp Máté: Mely kortárs underground együttesekkel voltál kapcsolatban ebben az időben? Játszottál más formációkban is?
Kiss Llászló: A Kontroll Csoport például a barátainkból állt. Őket elsősorban Péteren keresztül ismertünk meg, aki akkoriban Bárdos Deák Ágival élt. Az első fellépésükön még nem volt basszusosuk, úgyhogy pár számra én álltam be hozzájuk, az egyébként Wahorn András pomázi pajtajaban. A Bizottságot Szentendréről, az ef Zámbó Öcsike -bulikról ismertem, a Balatonnal pedig az első, Kulich Gyula téri koncertet követően rendszeresen játszottunk együtt. Volt olyan időszak, amikor Jenőn és rajtam kívül az Európa Kiadó és a Balaton formációja tulajdonképpen megegyezett, néhány koncert erejéig játszottam a Balatonban én is. Ugyanígy azonos volt félig-meddig az EK-val a Trabant is, ahol Vető Jánoskával voltunk barátok, bár ott csak egy számban működtem közre. A Sexepil együttessel barátkoztunk és játszottunk még együtt, valamint néha, alkalomszerűen Kamondy Ágival is. A Neuroticban Dönci játszott, a 2. Műsorral együtt próbáltunk a Bercsényi Kollégium41 pincéjében; velük is barátkoztunk, Kirschner Pétert ott ismertük meg, de igazából nagyjából mindenki ismerte egymást a budapesti szcénából.
Papp Máté: Nem sokkal később alakult meg az Európa Kiadó, immár Dönci közreműködésével és Jenő „igazgatásával”. Hogy tetszett neked ez a felállás, milyenek voltak az első EK-s élményeid?
Kiss Llászló: Döncivel – ahogy ő ezt a Szökésben című könyvében is megírta – a Kulich Gyula téren ismerkedtünk meg egy próba szünetében, amikor a többiek elmentek valamit enni, és én maradtam ott a hangszerekre vigyázni – ugyanis az ott ápoltak előszeretettel kapták fel őket néha, elvégre ez egy kreativitást preferáló, valamint arra buzdító terápiákat alkalmazó intézmény volt. Dönci is ápoltként volt ott, ugyanis a katonaságtól való menekülés miatti elmeápolása folyamán balszerencsésen inzulin-sokkban részesítették, amitől egy darabig kissé katatón mosoly fagyott az arcára...
Szóval így nézett éppen akkor is, amikor belépett a próbaterembe és a gitárokat vizsgálva megkérdezte, hogy játszhat-e valamit. Én beleegyeztem, ő pedig, úgy emlékszem, Bachot kezdett játszani, de olyan technikával, ami nálunk akkor – és azután is – csúcsnak számított. Így került aztán később az EK-ba. Kedves, távolságtartó fiú volt, és sokkal kevésbé nyitott felénk, mint mi őfelé, de a néha túlfűtött energiától duzzadó, bluesos, legtöbbször megdöbbentően kreatív játéka nagyot dobott a zenekar hangzásán. Emellett pedig intenzíven hozzájárult a kialakuló halláskárosulásomhoz is, Dönci ugyanis úgy gondolta, hogy a gitár kizárólag nagyon hangosan szól igazán jól, e kérdésben pedig sehogy sem hajlott a kompromisszumokra... Az első időkben a számok még sem zeneileg, sem a szövegekben nem „történtek meg”, pedig elég nagy volt a nyomás, az URH után elég nagy cipőt kellett megtölteni. Amikor azonban bejött a képbe Gerő Andris, az olasz gyártmányú presszó-elektromos zongorán olyan baromi érdekes riffeket hozott, amelyekhez – velem és Jenővel együtt – Dönci is rendkívül jól tudott viszonyulni. Elkezdtünk olyan számokat írni, mint a Turista, az Európa Kiadó, az Igazi hős vagy a Nincs sok időd – tehát elkezdett összeállni a Love ’82 anyaga, mi pedig ekkor kezdtük érezni, hogy valamire rátaláltunk. Jenő még nem volt „igazgató”, Salamon András kiszállt, és megtaláltuk Magyar Petit is.
Akkoriban sikerült szereznem egy Casio márkájú játékszintetizátort, aminek rendes billentyűi nem voltak, de bele volt „építve” egy – ugyan rendkívül alapszinten, de programozható – szintetizátor-modul. Akkor ennyi jutott nekünk, úgyhogy ebből kellett kihozni azt, amit csak lehetett, és én úgy gondolom, hogy végülis elég sok érdekes dolog született ebből a kis kütyüből: például a Jó lesz alapmotívuma, valamint a végén lévő szóló, aztán az Igazi hős refrén-szólama, ezen kívül hallható még a Turistában is, és így tovább. Mindenesetre én akkor – nagy Brian Eno-rajongóként – annyit játszottam ezen a kis izén, amit kissé merész lenne hangszernek nevezni, amennyit csak tudtam. Úgyhogy a basszusgitárt rendszerint az vette át, aki éppen ráért a zenekarból. A Pusztulás piszkozatai időszakában is írtam néhány számot, amik se jobbak, se rosszabbak nem voltak az akkori színvonalnál, úgyhogy úgy érzem, jogosan felejtődtek el – a többivel együtt.
A Szem és a száj később készült, és talán ez volt az első olyan szám, amit azóta is gyakran játszom, és amit habozás nélkül vállalok. Apám halálakor íródott, és amikor valaki hozzám közel álló eltávozik, valahol magányosan eléneklem. Bár a Popzene című lemezre felkerült, amikor azt később – már a változások után, a Szavazz rám albummal összevonva – kiadták a Hanglemezgyár jogutódai CD-n, többek között ezt a dalt is lehagyták róla, mondván, hogy nem fér rá a lemezre… Ki tudja, hogy miért kellett összevonni a két anyagot egyáltalán. Ezek az emberek – azt sem tudjuk, kik ők – mindenesetre mindig is ennyi figyelemmel és hozzáértéssel kezelték a rájuk bízott anyagokat.
Papp Máté: Bár egyre ismertebb volt az EK országszerte, megélhetést még mindig nem tudott nyújtani – részben rendszerellenesnek bélyegzett jellege miatt rekedt meg úgymond a zenekar pályája. Mihez kezdtél ekkoriban?
Kiss Llászló: Eleinte különböző látszatmunkákat vállaltam, olyanokat, ahol viszonylag kevés munkaidőért adtak egy kis pénzt: csináltam klasszikus „lógós” melókat, mint amilyen az újságkihordás és a takarítás, de voltam mozigépész és üzemvezető, könyvtáros, valamint kérdezőbiztos is. Emellett dolgoztam Müller Péter filmjeiben rendezőasszisztensként, és más filmekben is végeztem néha hol valódi, hol inkább csak látszatmunkákat. Később csináltam reklámzenéket is, a filmes barátok pedig rendszerint segítettek minket azzal, hogy zenét írhattunk nekik. Akkoriban nem kellett sok pénz az embernek, valahogy mindig összejött, amennyi szükséges volt.
Papp Máté: 1983-ban Ági kilépett a zenekarból, majd ezt követően te és Magyar Péter is bejelentettétek, hogy a továbbiakban Müller Péter új együttesében, a Sziámi Sziámiban kívántok közreműködni. Mi miatt döntöttetek így? Milyen volt az új együttes indulása, hogy tetszett a régiúj közeg?
Kiss Llászló: Ahogy arról már szó volt, a korai időkben a zenekar egy összetartó alkotó- és baráti közösség volt, ahol a zenék is nagyrészt közös munkafolyamat során jöttek létre, a szövegeket is megbeszéltük, és mindent, ami a zenekarra vonatkozott, közös ügyként kezeltünk. Idővel – megoszlanak róla a vélemények, hogy miért – ez a közösségi jelleg egyre inkább elkopni, majd megszűnni látszott, megszaporodtak az egyszemélyes döntések, és a hangvétel is kezdett megváltozni. Ekkor indult el az a folyamat, aminek végeredményeképpen Vető Jánoska félig-meddig viccből igazgatónak titulálta Jenőt, akinek ez annyira megtetszett, hogy meg is tartotta. Nekem akkor ment el ettől a fajta együttműködéstől a kedvem, amikor Jenő egyes szám első személyben kezdett nyilatkozni a zenénkről – rosszul esett és úgy éreztem, hogy ezt így nem akarom tovább csinálni.
Akkortájt bomlott fel a Kontroll Csoport is, és Müller Péter – aki nekem az URH óta közeli jóbarátom volt, és akinek időközben, ahogy arról ejtettem már szót, az ExKódex című filmjében rendezőasszisztens lettem – nekilátott a Sziámi megszervezésének. A másik Péterrel, Magyarral szintén közel álltunk egymáshoz, és játszani is jól tudtunk együtt, úgyhogy közös erővel ugrottuk meg az EK-ból való kilépést. A Sziámiban pontosan azt találtam meg, amit az EK-ból hiányoltam: nagyon nyitott, progresszív és jó hangulatú társaság volt, érdekes dolgok születtek – egy darabig. A gond az lett, hogy Péter és Ági úgy ontották magukból a jobbnál jobb szövegeket, hogy az erősen korlátozott gitártudásommal a zenék megírásában egyszerűen nem bírtam velük lépést tartani. Oda egy Gasner János kellett, aki képes volt zeneileg meghatározni és összefogni a zenekart. Valóban ővele lett a Sziámi igazán Sziámi, mi pedig elfogadtuk Péterrel az – elsőre csak egy koncertre szóló – meghívást vissza, az EK-ba. Aztán pedig újra ott ragadtunk.
Papp Máté: 1986-ban lehetősége nyílt az együttesnek egy kisebb nyugat-európai koncertturnéra menni: Hollandiában és Nagy-Britanniában játszottatok, ha jól tudom. Milyen élmény volt neked ekkor Nyugat-Európa? Mi maradt meg leginkább benned a feltételezhető kultúrsokkból?
Kiss Llászló: A ’86-os koncertkörút az EK első és egyetlen nyugati turnéja volt. Már az azt megelőző évben is kaptunk egy meghívást Glastonbury-be, de mivel Spenótnaképpen akkor volt egy rendőrségi ügye – úgy emlékszem, behúzott egyet egy rendőrnek –, úgy döntöttünk, hogy nélküle nem megyünk.
A következő évben szerencsére újra hívtak, Spenót pedig időközben kilépett, úgyhogy hangszerekkel, erősítőkkel együtt bepréselődtünk egy Latvija típusú mikrobuszba, és nekiindultunk. Amsterdamban, a Melkweg-ben léptünk fel először, sok magyar volt a nézők között és jól is játszottunk, úgyhogy jó hangulatú koncert kerekedett, két napon belül meg is hívtak utána minket egy szabadtéri buliba. Ott viszont már nem magyaroknak játszottunk: ez a közönség pedig inkább értetlenül, vagy udvarias érdeklődéssel figyelte a koncertet. Szabadidőnkben kinti ismerősök társaságában jártuk a várost, szívtuk a szabad levegőt. Dönci vásárolt magának egy marmonkannához hasonlító hordozható erősítőt, és vad utcazenélésbe kezdett – változó sikerrel. A következő állomás Bristol volt, ahol klubkoncertet adtunk egy nem túl barátságos közönség előtt, akiket legfeljebb annyi érdekelt, hogy hogy is néz ki egy keleteurópai underground zenekar, de leginkább nevetve mutogattak ránk, ami egyfajta állatkertfeelinget eredményezett. Emiatt aztán nagyon összekaptuk magunkat, és úgy játszottunk, ahogy talán addig még soha, viszont így is csak udvarias, langyos tapsot kaptunk.
A csúcs viszont Glastonbury volt! Egy varázslatos környéken lévő tanyán szállásoltak el bennünket, pár kilométerre a fesztiváltól. Az utat, ami a telekre vezetett, hosszú kilométereken keresztül három méter magas sövény szegélyezte kétoldalt – ha ott valaki szembejött volna, vissza kellett volna tolatni egészen az elágazásig. A táj leírhatatlanul szép volt: igazi angol fű, egy kis tó, hegyek, az egyik tetején egy kastély, akár egy festményen. Egyszer láttunk a kastély udvarába leszállni egy helikoptert, másszor a tó mellett jelent meg egy Land Rover, amiből egy jólöltözött férfi szállt ki, majd gázolt bele derékig a vízbe egy horgászbottal – talán lazacra ment. Varázslatos volt az egész atmoszféra. Másnap, amikor a fesztivál elkezdődött, és a Latvijával megjelentünk a bejáratnál, véletlenül összefutottunk a Hells Angels különítményével; mi őket bámultuk a buszból, ők meg bennünket, ahogy elhúztak mellettünk. Esős idő volt, pocsolyák és sár, az érkezők közül sokan azzal kezdték, hogy hasast ugrottak a nagyobb tócsákba, hogy aztán már ne kelljen a sárral többet törődniük. Előttünk egy afrikai zenekar játszott a Womad színpadon, utánunk pedig egy akkoriban nagyon népszerű billentyűs és a zenekara. A mi koncertünk lement, érdekes volt, de nekünk inkább a fesztivál volt utána a fontos és meghatározó élmény, hiszen ilyenről addig csak hallomásból tudtunk.
A turné tanulsága a rengeteg elementáris élményen túl az volt, hogy a zene, amit játszunk a magyar szöveggel külföldön nem tud átütő lenni. Később kísérleteztünk a szövegek lefordításával, Jenő is próbált angolul énekelni, de hamar feladtuk. Amikor szóba került, hogy kiadhatnánk egy lemezt, egy darabig győzködtem Jenőt, hogy próbáljuk meg elhívni producernek Brian Eno-t, mert azt gondoltam, az egy olyan éra volt, amikor volt esélye, hogy elvállalja. Eno éppen Berlinben volt, és talán érdekelte volna, hogy milyen egy vasfüggöny mögötti underground zenekar, de Jenő mindezt fantazmagóriának tartotta, ezért meg se próbálta. Néha elmerengek, hogy mi lett volna, ha…
Papp Máté: A rendszerváltásnak mely kulturális-könnyűzenei vonatkozásai voltak ekkortájt a legérdekesebbek a számodra, számotokra? Milyen hatások értek téged és hogyan láttad akkor: milyen irányba kezdett elmozdulni a magyar rock- és underground kultúra?
Kiss Llászló: A rendszerváltás egy folyamat volt, lépésről lépésre esett szét, ami szétesett. Az utolsó években, amikor Gorbacsov lett a főtitkár, egyre több olyan dolog történhetett és történt is meg, ami akár még hónapokkal azelőtt is teljesen elképzelhetetlen lett volna. Emlékszem, eltettem egy olyan Magyar Nemzetet, amelynek az volt a címoldalán, hogy az újságba „másként gondolkodók” írnak – hivatalos sajtótermékben ilyet olvasni egészen hallatlan volt. Aztán egyre keményebb dolgok hangzottak el, jöttek a kelet-németek, és amikor átengedték őket a határon, tudni lehetett, hogy a legfelsőbb szinten is beismerték, hogy kész, vége a Szovjetunió keleteurópai hegemóniájának, és szabad a gazda! És akkor jött egy időszak, amikor tényleg úgy tűnt, hogy szabadság van; senki nem tudta, hogy mit szabad és mit nem, így hát mindenki feszegette a korlátokat. A színfalak mögött persze folytak a tárgyalások, megkezdődött az újrafelosztás – egyelőre fűtőolajhamisítás formájában. Az első szabad választásra emlékszem, a kijózanodásra, amikor a Mérleg utcában, az SZDSZ főhadiszállásán kirakott tévéből ez a Torgyán nevű rózsadombi kisgazda óbégatta, hogy „az én édes hazám!”…
Na, akkor rájöttem, hogy itt bizony a kapitalizmus is magyar lesz, talán még magyarabb, mint a szocializmus, és hogy ebbe az édes hazába én nem valószínű, hogy bele vagyok kalkulálva. Emlékszem, a Dob utca és a Károly körút sarkán, a tornyon, ott, ahol minden világvárosban Sony vagy Coca Cola neon van, nálunk Szirtes Andrá jóvoltából egy lepedő virított, amin az a vörössel festett felirat állt: Szirtes-film. Ezt jó volt nézni az utcáról vagy a villamosból, és tudni lehetett, hogy amikor eltűnik, akkor lesz vége az intermezzonak; illetve akkor kezdődik majd ahelyett valami más, amiről előbb vagy utóbb ki fog derülni, hogy csöbörből vödörbe kerültünk. Akkoriban járta az a vicc, hogy a Szabadíts meg című számot lassan úgy kéne kezdeni, hogy „agyamban kopasz szponzor ül”… A zenekarban mindenesetre a zenéléshez való hozzáállás nem sokat változott – a változások már jóval előbb végbementek.
Papp Máté: Mikor és milyen körülmények között kerültél Malajziába? Milyen hatással volt rád az ottani miliő?
Kiss Llászló: Nálam a nyolcvanas évek közepén került képbe – és kézbe – a komputer, amikor Kistamás Lacitól kaptam kölcsön egy ZX48-ast, amin az öcsémmel már képeket, pontosabban vonalakat programoztunk. Ezek közül persze, tárolási lehetőség híján, semmi nem maradt fenn, amikor a gépet kikapcsoltuk, minden, amit addig csináltunk, elveszett. Később, 1988 körül a Digitart kezdeményezésére a SZTAKI – egy akadémiai kutatóintézet – fiatal képzőművészeknek biztosított hozzáférést számítógépekhez, valamint rendkívül kezdetleges rajzprogramokhoz.
Engem érdekelt a dolog, és csináltam pár képet, amiket aztán a többiekével együtt a Szépművészeti Múzeumban állítottak ki egy elég nagyszabású tárlaton; így a legelső képeim egyből a legnagyobb helyek egyikébe kerültek. Ezzel a hátszéllel ismerkedtem meg Révbíró Tamással, aki meghívott a Novotrade nevű cég komputerstúdiójába, ahol nagyon tehetséges és nagyon bohém fiatalok programoztak játékokat a topon lévő amerikai játékszoftvercégek számára. Az ottani komolyabb gépeken már megtanultam kezelni a használhatóbb grafikai-, és alapszintű animációs programokat is. Itt találkoztam Waliczky Tamással, aki már igazi 3Danimációs programot használt, és mutatott meg nekem; később pályáztunk az egyik legrangosabb komputerművészeti fesztiválra, az Ars Electronicára, amit Tamás megnyert, és amin én egy Honorary Mention diplomát kaptam. Egy ilyen díjjal persze már egyszerűbb dolgom volt: bekerültem a komputerművészeti köztudatba, kisebb díjakat nyertem és nagyobb kiállításokra nomináltak, a munkáim nagy nevek között szerepeltek. Az egyik évben például az Ars Electronica gálavacsoráján Timothy Learyvel ültem egy asztalnál, aki nagy csalódásomra elég hamar lelépett. Az is sokat segített, hogy a Digitart kiállítást körbeutaztatták Európán, így rövid idő alatt egészen impresszív portfólióm és CV-m lett.
Körülbelül egy évvel később Bécsben találtam magam, ahol az ottani műegyetem, a TU Wien egyik építészprofesszorának projektjéhez készítettem animációt; így kerültem be aztán egy bécsi animációs cégbe, ahol már csúcstechnológiára ülhettem rá, a legfejlettebb gépeken az egyik legerősebb animációs szoftverrel dolgozhattam. Emellett klassz volt az is, hogy a cég főnök-tulajdonosa a helyi legendás art-punk zenekar, a Drahdiwaberl basszusosa volt – elég jól összebarátkoztunk, úgyhogy bejárhattam hozzájuk tanulgatni. Aztán jött a váltás: a komputerművészet helyett elkezdődött a reklámokban, videókban, televíziós arculatokban való, szinte kizárólag a pénzért végzett ipari munka. Magyarországon még egy-két évet dolgoztam, de amikor a családdal úgy döntöttünk, hogy elmegyünk valahová, és – egy keddi hajnalon egy gyorsbeszédű kínaitól – telefonos ajánlatot kaptam, miszerint dolgozhatnék Kuala Lumpurban, mindössze egy nap gondolkodási időt kértem, majd két héttel később Malajziában landoltam.
Ez ideális belépő volt Ázsiába, itt ugyanis három nagy kultúra, a maláj-indonéz-muszlim, a kínai és az indiai, valamint ezek teljes felhozatala jelen van. Kuala Lumpur is egy rendkívüli és roppant kontrasztos város volt a világ akkor még legmagasabb épületével és az egészen autentikus maláj „városi” falucskákkal. Ha az éjszakai piacokra vagy a kis tereken és utcákon fillérekért szenzációs meleg ételt kínáló árusok sorára, a „food stall”-okra gondolok, egyszerre fut össze a számban a nyál, és a szememben a könny. Nagy tanulóévek voltak ezek az előítéletekkel való leszámolás, illetve a legkülönbözőbb kultúrákból jött emberekkel való kapcsolatteremtés és kommunikáció tekintetében. Volt ott kínai, maláj, indiai, valamint ibán fejvadász barátom, és a focicsapat, amiben játszottam, arra volt a legbüszkébb, hogy működése során több, mint ötven különböző nemzetiséghez tartozó játékos fordult meg benne. Amikor aztán Soros bedöntötte a maláj ringgitet, mennünk kellett, úgyhogy egy fejvadász közbenjárásával Sydney következett, ahol a mai napig is lakom, amikor nem vagyok éppen otthon, Budapesten.
Zenélni nemigen zenéltem, egy rövid, két éves periódustól eltekintve: Sydney-ben játszottam egy darabig egy Danny nevű dél-afrikai raszta fickóval, általában szórakozóhelyeken – ahogy mondják, vacsoráért. Eleinte csak ketten zenéltünk, ő gitározott és énekelt, én meg basszusoztam, de később csatlakozott hozzánk egy újzélandi dobos és egy japán gitáros is. Latin zenét, reggae-t, afro-t játszottunk, amiből rengeteget tanultam, többek között afrikai stílusú basszusgitározást, ritmusokat, tempókat, groovokat, együtt lélegzést; nagyon jó tanulómenet volt, és élveztem igazi tét nélkül játszani. Hirtelen lett vége a dolognak, ugyanis amikor kiderült, hogy Danny mintegy öt évvel túltartózkodta a vízumos idejét, rövid időn belül kirakták az országból.
Amit még zeneileg Ausztráliától nyertem, az az Orszaczky Jackie-vel való barátságom, és az ő zenéjéhez való közeledésem. Abban az időszakban ismerkedem meg vele, amikor már túl volt az ausztrál – mainstream értelemben értendő – karrierje csúcsán; nagy nevekkel játszott, híres zenészeknek írt, hangszerelt, de akkor már nem igazán érdekelte mindez. Minden kedd este az otthonától körülbelül száz méterre lévő Rose of Australia nevű, egészen mindennapi kocsmában játszott, úgyhogy ott rendszerint sorban állt keddenként a sydney-i funk-soul-blues zenészek krémje, hogy beszállhasson, jammelhessen. Nemegyszer amerikai vendégzenészek jelentek meg: „brothers all the way from Louisiana – or New Orleans”, és minden egyes alkalommal óriási zenélés folyt; belépő nem volt, reklámozni nem reklámoztak, de aki hallott róla, az megpróbált bejutni. Egy nem túl nagy kocsmában, közvetlen közelről ilyen minőségű, ennyire magával ragadó és nagy erejű zenét megélni számomra hatalmas reveláció volt. Ha lehet, még világosabbá vált, hogy a nagy neveknek, nagy helyeknek, a nagy pénznek és promóciónak semmiféle egyenes köze nincs a zene minőségéhez.
Ez olyan muzsika volt, hogy amikor Jack felajánlotta, hogy menjek fel játszani, egy pillanat habozás nélkül, azonnal nagyon határozott nemet mondtam – szó sem lehetett róla, hogy én abba belekontárkodjak. Jack az igazi nagyok szerénységével és nyitottságával állt minden másfajta zenéhez is. Egyszer, amikor szóba került az Európa Kiadó, legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy nemcsak hallott róla, hanem bele is hallgatott, és azt a pontos észrevételt tette, hogy nem a szigorúan vett zenélésben vannak a zenekar fő értékei. Azt mondta, hogy bár nem az ő világa, de jó energiák mozognak benne. Eljött a FreshFabrik sydney-i koncertjére is – ahol egyébként a Barabás Bécivel való barátságom kezdődött –, és a koncert után kissé szarkasztikusan vetette fel Bécinek, hogy nem igazán tudta kivenni a gitárszólamot, mire a Béci rávágta, hogy: „Szólamok?! Itt nincsenek szólamok, mindenki ugyanazt játssza.” Még egy sztori, ami mindig megmelegíti a szívemet, ha eszembe jut: egyszer úgy alakult, hogy Jack és én egy időben voltunk Budapesten, ezért összefutottunk egy sörre valamelyik romkocsmában. A pultnál beszélgettünk, mikor a pultos fickó felnézett, és azt kérdezte: „Na, mi van itt, basszustalálkozó!?” Nagyon büszkén néztem körül, de nem állt ott senki, hogy hallja.
Papp Máté: Egy riportban azt mondtad, hogy az adta meg az utolsó lökést, hogy elmenj Magyarországról, hogy az Andrássy úti lakásodból mindig ráláttál a szemközti kupleráj villódzó neonfényeire... Ennyire fenyegetőnek érezted a közeledő vadkapitalizmust?
Kiss Llászló: Nem fenyegető volt az, hanem kisszerű, szennyes és méltatlan. A rendszerváltás eufóriája lassan, de biztosan elkopott, a remények utólag naivnak bizonyultak, és bár a szabadság elsőre kaotikus volt, ebben a káoszban semmi nagyszerű nem bukkant fel, inkább csak a nevetségességig fajuló kaparás volt benne jelen. Voltak természetesen nagyszerű gondolatok is, de inkább a senkiháziak jutottak érvényre. Ahogy ez lenni szokott, hirtelen mindenkiről kiderült, hogy partizán volt, persze legelőször azokról, akik egészen biztosan nem voltak azok. Előkerültek a besúgóakták is, sok-sok ronda történettel. Ezzel szemben azonban kinyíltak az ajtók a nagyvilágra, ismeretségek, barátságok születtek a szabad utazások során és lehetségessé vált, hogy az ember kipróbálja végre, milyen lehet máshol – nem turistaként, hanem életvitelszerűen.
Ha egymás mellé raktuk és összehasonlítottuk a két opciót, nem volt kérdés, hogy el kell innen menni; azt sosem terveztem, hogy végleg, de azt sem, hogy meddig – úgyhogy a kérdés még mindig nyitva van, és ez valószínűleg így is marad, amíg élek.
Papp Máté: Mikor jött össze újra az EK? Hogy tudtad összeegyeztetni a hazai koncertezést az ausztrál életformáddal?
Kiss Llászló: Az 1995-ös Katona József Színházbeli búcsúkoncert után a zenekar tulajdonképpen megszűnt: Jenő Amerikába költözött, én Délkelet-Ázsiába, onnan pedig Ausztráliába mentem, ahonnan aztán hosszú évekig nem nagyon jártam haza, mivel ott munkahelyem volt, családfenntartó voltam. Később, amikor a nagyobb gyerekeim már kirepültek és elváltam, új szakasz kezdődött, úgyhogy igazán kapóra jött, amikor kaptam egy hívást Jenőtől, hogy az A38-tól felkértek minket játszani – Magyarország EU-hoz való csatlakozását megünnepelendő.
Örültem neki és repültem haza, majd kiderült, hogy nem is kell túl sokat próbálni, mindenki jó formában van, én pedig úgy éreztem, hogy az „afrikai lecke” után még jobban is játszom, mint valaha. A jó hangulat mellett a régi számok is gazdagodtak valami plusszal, hiszen a közel tíz év kihagyás kívülről-belülről egyaránt sokat dobott az egész produkció minőségén és légkörén. Ez azonnal lejött a közönségnek is, úgyhogy a tervezett egy-két koncert helyett hetekig teltházakkal játszottunk, és meg sem álltunk a Sziget nagyszínpadáig. Az Európa Kiadó visszakerült a város és a mi vérkeringésünkbe is. Ezután jó pár évig sikerült megvalósítanom azt a tervemet, hogy itt is, ott is „nyarakat töltök” – az ausztrál nyarat Sydney-ben, a magyart pedig Budapesten.
Papp Máté: 2012-ben váltál ki végül a zenekarból. A távolság volt ennek az oka?
Kiss László: 2012-ben az A38-on volt a turnézáró koncert, és amikor a végén lejöttünk a színpadról, valaki azt mondta nekem, hogy „szerintem neked ez volt az utolsó”. Így is lett. A következő évben egy munka miatt nem tudtam Magyarországra jönni, úgyhogy megbeszéltük, hogy azon a turnén majd helyettesít valaki. Akkor azt írtam a zenekari oldalra: „Több, mint harminc év alatt két ember volt a világon, aki minden EK-koncerten ott volt. Mostantól már csak egy lesz.” De azt, hogy tényleg az a 2012-es volt az én utolsó EK-koncertem, csak a következő évben, egy Jenővel készült interjúból tudtam meg, amit egészen véletlenül olvastam csak el. Valami olyasmit nyilatkozott, hogy ő már megszokta ezt a helyzetet, és nem is akar rajta változtatni. Ha sejteni is lehetett, hogy az én ingázásom nem tartható a végtelenségig, ezt így nem vártam, nem is viseltem jól. Ezt követően évekig nem beszéltünk, amikor Magyarországon jártam, kerültük egymást – kivéve a szintén évtizedekre visszanyúló focis társaságban, de a pályán is csak a legszükségesebbeket közöltük a másikkal.
Aztán, amikor kiderült Magyar Petiről, hogy végzetesen beteg, sokat ültem nála. Mivel az ő EK tagsága is kurtán-furcsán fejeződött be, gyakran beszélgettünk erről és meggyőzött róla, hogy nem szabad a sértettségeket magunkkal cipelnünk. Ha valakinek, akkor neki, ott el kellett hinnem ezt. Úgyhogy azóta már beszélünk Jenővel.
Papp Máté: Mi szerinted az Európa Kiadó „kortalanságának” a kulcsa?
Kiss Llászló: Az tud kortalan maradni, ami nem akar aktuális lenni; ami minden mögött az általános érvényűt keresi, és azt fogalmazza meg. Ebből a közel negyven éves távlatból nézve az EK nem kortalan, viszont létrehozott néhány olyan produktumot, amely azzá válhatott. Ezzel kapcsolatban is Orszáczky jut eszembe, aki – amikor a hangzásáról, pedálokról és effektekről kérdeztem –, pontosan erről beszélt; azt mondta, a gitár már klasszikus, viszont az effektek, amiket ma rátesznek, holnap már archaikusak lesznek, ezért nem használ ilyesmiket, és ezért használ inkább Hammond-orgonát, mert egy tíz évvel korábbi szintetizátorhang avíttasnak hat. Ahogy mondják, semmi sem olyan régi, mint a tegnapi újság.
Papp Máté: Dolgozol jelenleg egy saját albumon is Barabás Béla gitárossal. Miben más ez a fajta kreatív alkotói folyamat az egykori zenekari működéshez képest? Mi motivált a lemez elkészítésében?
Kiss Llászló: Amikor kiderült, hogy több mint harminc év után zenekar nélkül maradtam, elgondolkodtam, hogy mi legyen. Bár arra jutottam, hogy a zenélést nem akarom abbahagyni, annak nem sok realitása volt, hogy Ausztráliában olyan zenekart találjak, amelyben igazán szeretnék játszani. Akik ott a zenélést komolyan vették, nekem túl professzionálisak voltak mind a mentalitást, mind az idő- és energiabefektetést illetően, arról nem is beszélve, hogy már ötven fölött jártam. A basszus még érdekelt, úgyhogy jobb híján elkezdtem komolyan, a korábbiakhoz képest rengeteget gyakorolni, elvégeztem néhány kurzust és tanultam elméletet is. Ezt körülbelül két évig csináltam, és elég jól haladtam vele, de amikor Müller Péternek meséltem, hogy basszusozással foglalkozom, azt kérdezte, hogy minek? Rájöttem, hogy igaza van, mert bár az sosem kidobott idő, amit az ember tanulással tölt, de basszusgitáron mégsem lehet zenét írni, ezért kezembe vettem a gitárt. Nem akartam gitáros lenni, inkább a zeneírás, dalszerzés érdekelt.
A telefonom lassan megtelt ötletekkel, riffekkel, sorokkal, akkordmenetekkel, emellett megtanultam egy csomó számot, elsősorban a kedvenceimtől; tehát csináltam Bowie-, Tom Waits-, Nick Cave, Lou Reed-, valamint Rodriguez Sixto -feldolgozásokat is. Amikor nyáron Magyarországra jöttem, Péter elhívott a zenekara turnéjára, hogy énekeljek egy-két régi számot. Ráértem és kedvem is volt hozzá, aztán később összeraktunk egy új számot is, ami rákerült a következő CD-jükre. Az ezt követő évben csináltunk a Gödörben egy koncertet, ahol barátokkal és zenésztársakkal újítottunk és elevenítettünk fel régi számokat; jó hangulatú volt a felkészülés és a koncert is.
Aztán csináltam egy szólóestet a Király utcában, az akkori Gödör kistermében, ahol életemben először álltam egyedül színpadra; meg is rémültem ott kicsit, gondoltam magamban, jó ég, itt most mindenki engem néz... Magam is meglepődtem, de belejöttem, és azáltal, hogy nem kellett egy rockzenekart túlkiabálnom, rá is találtam a saját, természetes énekhangomra. Mikor visszamentem Sydney-be, írtam még két számot, majd még egyet angolul, aztán még egyet, és így tovább. Mielőtt a következő évben Budapestre jöttem volna, felhívtam Barabás Bécit, megmutattam neki a kész számokat, és megkérdeztem, hogy volna-e kedve együtt megcsinálni a programot. Volt kedve. Azóta összeállt az anyag, összegyűjtöttünk egy kis pénzt egy közösségi finanszírozásos kampányban, most pedig folyik a munka. A vírus persze közbeszólt, egy ideje már játszanunk kellene, de ha már eddig kibírtuk, tudunk várni még egy évet.
* Végigolvasva most a fentieket, feltűnő, hogy az „életutam” ezen leírása mennyire töredékes, esetleges és mozaikszerű. Rengeteg esemény, hely és ember – olyanok is, akiknek, amiknek meghatározó szerepük volt az életem alakulásában – említésre sem került. Az élet olyan nagyon fontos aspektusairól, mint a szerelem, család, barátság, szó sem esett. Aztán még azt se felejtsük el, hogy az ördög a részletekben rejtőzik! Úgyhogy a fentiek mindezek tudatában olvasandók. Arról már nem is beszélve, hogy a történetnek reményeim szerint még koránt sincs vége... – Kiss Llászló
Comentarios