A kapitalizmus vége elkezdődött

Anélkül, hogy észrevennénk, belépünk a posztkapitalista érába.

Paul Mason / The Guardian

A Syriza vörös zászlói és indulói a Görög válság során, plusz a várakozások, hogy a bankokat államosítani fogják, rövid időszakra felélesztette a 20-ik századi álmot, a piac fölülről történő erőltetett lerombolását. A 20-ik század nagy részében így képzelte a baloldal a kapitalizmus utáni gazdaság első szakaszát. Az erőt a munkásosztály fejtené ki, akár a szavazófülkékben, akár a barikádokon. Az erőkar az állam lenne. A lehetőséget pedig a gazdaság összeomlásának gyakori epizódjai biztosítanák.

Ehelyett az elmúlt 25 év során ami összeomlott, az a baloldal volt. A piac meghiúsította a terveket, a kollektivizmust és a szolidaritást felváltotta az individualizmus, a hatalmasra nőtt dolgozó tömeg úgy néz ki, mint a proletariátus, de többé nem viselkedik, vagy gondolkodik úgy, ahogy valaha tette.

Ha mindezt átélted, úgy, hogy utálad a kapitalizmust, az egész egy trauma volt. De a folyamat során a technológia új kiutat alkotott, amit a régi baloldal maradékának – és minden más erőnek, amire hatással van - el kell fogadnia, különben kihal. A kapitalizmus, úgy látszik nem erőltetett menet-szerű technikákkal lesz megdöntve. Hanem valami sokkal dinamikusabb által, ami a régi rendszeren belül először szinte láthatatlan lesz, de ami egyszercsak áttör, és a gazdaságot új értékek és viselkedésminták mentén formálja át. Ezt nevezem posztkapitalizmusnak.

Ahogy 500 évvel ezelőtt a feudalizmus végén, a folyamatot, amelynek során a kapitalizmust felváltja a posztkapitalizmus, külső megrázkódtatások fogják felgyorsítani, formálni pedig egy újfajta ember megjelenése fogja. És ez a folyamat már elkezdődött.

A posztkapitalizmust az információ technológia által az elmúlt 25 évben hozott három alapvető változás teszi lehetővé. Az első, hogy csökkentette a túléléshez szükséges munka mennyiségét, elmosta a munka és a szabadidő közötti határokat, és fellazította a munka és a bérek közötti összefüggést. Az automatizálás közelgő hulláma, (ami jelenleg amiatt rekedt meg, mert a létező társadalmi infrastruktúra nem bírná ki a következményeit,) óriási mértékben fogja csökkenteni a - nemcsak a túléléshez, de a mindenki számára biztosított emberi élethez szükséges - munka mennyiségét.

A második, hogy az információ korrodálja a piac korrekt árakat képző képességét. Mégpedig azért, mert a piac hiányra épül, miközben az információ bőséggel hozzáférhető. A rendszer védekezőmechanizmusa monopóliumok formálásával válaszol erre, az utóbbi 200 évben nem látott mértékben, - lásd az óriás technológia vállalatokat- de a monopóliumok nem tudnak tartósan működni. Olyan üzleti modellekkel és részvényleértékelésekkel, amik a társadalom által produkált információk megszerzésére és privatizációjára épülnek, olyan sérülékeny korporatív építményeket hoznak létre, amik nem férnek össze az emberiség egyik legalapvetőbb igényével, az ideák szabadságával.

A harmadik, hogy a kollaboratív termelés spontán felemelkedését tapasztaljuk, áruk és szolgáltatások jelennek meg, amik nem a piac, vagy a vezetői hierarchia irányítására reagálnak. A világ legnagyobb információs termékét, a Wikipédiát például önkéntesek készítik ingyen, tönkretéve az enciklopédia ipart, és a hirdetési ipart a becslések szerint évi 3 milliárd dollártól megfosztva.

A piaci rendszer réseiben és repedéseiben a gazdasági élet egész rendjei kezdenek szinte észrevétlenül egy más ritmusra mozogni. Parallel valuták, time bankok, szövetkezetek és önszervező terek virágzanak a közgazdászok által alig észrevéve – gyakran a régi strukturák a 2008 utáni válságban történt összeomlásának egyenes következményeképpen.

Az új gazdaságot csak az találja meg, aki nagyon keresi. Görögországban, amikor egy alulról szerveződő civil szervezet feltérképezte az ország élelmiszer szövetkezeteit, alternativ termelőit, parallel valutáit és helyi csere rendszereket, több, mint 70 működő projektet találtak, ezenfelül kisebb kezdeményezések százait, lakásfoglalóktól kezdve teleautó szolgáltatáson át ingyenes óvodákig. A mainstream közgazdászok szemében mindezek alig számítanak gazdasági tevékenységnek, de pont ez a lényeg. Léteznek, mert ha akadozva és kis hatékonysággal is, de a posztkapitalizmus valutájával kereskednek, a szabadidővel, a közösségi tevékenységekkel, és ingyenes dolgokkal. Amatőrnek és jelentéktelennek tűnhet, sőt akár még veszélyesnek is ilyesmikből felépíteni a globális rendszer teljes alternatíváját, de III. Edward korában a pénzről és a hitelről is ugyanezt gondolták.

Új tulajdonformák, új kölcsönformák, újfajta jogi szerződések, egy teljes üzleti szubkultúra fejlődött ki az utóbbi tíz évben, amit a média megosztó gazdaságnak nevezett el. Hívószavak, mint a commons vagy a peer production járnak körbe, de kevesen kérdezik meg, hogy mit jelentenek ezek a fejlemények magára a kapitalizmusra nézve.

A magam részéről hiszek abban, hogy ez lehet a kiút – de csak akkor, ha ezeket a mikroszintű projekteket gondozzák, segítik, amihez alapvető változásnak kell a kormányok hozzáállásában bekövetkeznie. És ez csak a technológiáról, a tulajdonviszonyokról, és a munkáról való szemléletünkben beálló változásnak az eredménye lehet. Tehát amikor az új rendszer alapelemeit alkotjuk meg, azt mondhatjuk magunknak és másoknak is, ”Itt már nem csak az én személyes túléléstechnikámról van szó, a neoliberális világból való menedékemről, itt egy új életforma van alakulóban.”

A 2008-as összeomlás törölte a világ termelésének a 13%-át, a világ kereskedelmi forgalmának a 20%-át. A globális növekedés negatívba fordult – egy olyan skálán mérve, amin a +3% recessziónak számított. A nyugaton ebből egy, az 1929-33-asnál is hosszabb depressziós fázist eredményezett, és még most is, a gyengécske felépülés közepette a mainstream közgazdászok rettegnek a hosszútávú stagnálás kilátásaitól. Az utórezgések Európában darabokra tépik a földrészt.

A megoldás eddig a megszorítások plusz a monetary excess (tkp pénznyomtatás) voltak. De nem működtek. A válság által leginkább sújtott országokban a nyugdíj rendszereket lerombolták, a nyugdíjkorhatárt 70-re emelték, és az oktatást privatizálták, úgyhogy a végzettek ma egész életükben fizethetik a magas hiteleket. Szolgáltatásokat megszüntettek, infratruktúrális projekteket szüneteltetnek.

Még ma is kevesen értik, hogy mit is jelent a megszorítás. A megszorítás nem nyolc évnyi költséglefaragás, mint a Nagy-Britanniában, vagy akár a Görögországnak okozott társadami katasztrófa. A megszorítás nyugaton a bérek, a közellátás és az életszínvonal csökkentése évtizedeken keresztül, egészen addig, amig nem találkoznak a a felfelé törekvő kinai és az indiai középosztály béreivel, életszínvonalával.

Ezalatt alternativ modell hiányában alakulnak egy újabb válság feltételei. A reáljövedelmek zuhannak, vagy stagnálnak Japánban, az Eurozóna déli részén, az USA-ben és a Nagy-Britanniában. Az árnyékbankrendszer összeállt, és nagyobb, mint 2008-ban volt. Az új szabályzók, amik megkövetelték a bankoktól, hogy nagyobb tartalékokat képezzenek, elmosódtak, vagy késleltetve lettek. Ezalatt az 1% ingyen pénzzel kitömve egyre gazdagszik.

A neoliberalizmus akkor, olyan rendszerré változott, ami újabb és újabb katasztrofális kudarcok okozására lett programozva. És ami még rosszabb, megtörte a az ipari kapitalizmus 200 éves patternjét, ami szerint egy gazdasági válság technológiai újítások új formáinak létrejöttére ösztönöz, amiknek a hasznából azután mindenki részesül.

Ez azért volt így, mert a neoliberalizmus volt az első gazdasági modell, amely fellendülésének a feltétele a bérek lenyomása, és a dolgozó osztály társadalmi erejének és ellenállásának letörése volt. Ha áttekintjük az elrugaszkodási periódusokat, amiket a hosszú- ciklus teoretikusok vizsgálnak,- az 1850-es években Európában, az 1900-as és 1950-es években világszerte – azt látjuk, hogy a szervezett munkásság ereje kényszerítette a vállalkozókat és a korporációkat, hogy ne a lejárt business modelleket élesszék újra bércsökkentéssel, hanem újítsák meg a kapitalizmust.

Ennek eredménye volt az, hogy minden fellendüléskor az automatizálás, a magasabb bérek és a magasabb értékű fogyasztás szintézisét láthatjuk. Ma a dolgozók nem gyakorolnak semmiféle nyomást, és az ennek az újítási hullámnak a központjában lévő technológia nem kiván meg magasabb fogyasztói költekezést, vagy a régi munkaerő új állásokba való újrafelvételét. Az információ egy olyan gépezet, ami az árakat lenyomja, és csökkenti bolygónkon az élet fenntartásához szükséges munkaidőt.

Ettől vált az üzleti osztály nagy része neo-ludditává. Gén manipuláló laboratóriumokat nyithatnának, ehelyett kávézókat, köröm szalonokat nyitnak, takarító cégeket alapítanak, a bankrendszer, a tervezőrendszer és a késő-neoliberális kultúra mindenekfelett az alacsony értékű, hosszú munkaidejű állásokat díjazza.

Az újítások történnek ugyan, de eddig még nem indították be azt az ötödik hosszú fellendülést, amit a hosszú ciklusú teória elvárna. Ennek oka az információ technológia speciális természetében keresendő.

Nem csak intelligens gépekkel, hanem a valóság egy új, az információ köré rendeződő rétegével is körül vagyunk véve. Vegyünk egy repülőgépet: számítógép vezeti, milliószor stressz-tesztelték a tervezése és a virtuális gyártása során, valós időben küldi az információt vissza a gyártónak. Ahol a fedélzeten emberek lesik az egymáshoz, szerencsésebb országokban az Internethez kapcsolt képernyőket.

A földről nézve ugyanolyan fehér gépmadár, mint a James Bond korszakban. Pedig ma már nem csak intelligens gép, hanem a hálózat egy csomópontja is. Van információtartalma, és a fizikai értéke mellett információs értékkel is hozzájárul a világhoz. Egy zsúfolt üzleti járat, ahol mindenki Excel és Power Point táblákat bámul, leginkább egy információgyárként értelmezhető.

De mennyit is ér mindez a rengeteg információ? A választ nem a könyvelőknél kell keresni, az intellektuális tulajdon értékét a modern könyvelési gyakorlatban leginkább találgatás útján szokták megállapítani. Egy 2013-as a SAS Intézetnek készült tanulmány úgy találta, hogy ahhoz, hogy az adatok értékét megállapítsák, sem az adatgyűjtés költségeit, sem azok piaci értékét, sem a belőlük várható jövedelmet nem lehet adekvát módon beszámítani. Csak egy, a nem-gazdasági előnyöket és kockázatokat is tartalmazó könyvelési formula segítségével tudják a vállalatok a részvényeseiknek elmagyarázni, hogy az adatok mennyit is érnek. Valami el van rontva a logikában, amivel a modern világ legfontosabb jelenségét értékeljük.

A korai 21. század nagy technológiai fejlődése nem csak új dolgokból, hanem a régiek intelligenssé alakításából is állnak. A gyártmányok tudástartalma értékesebbé vált, mint a fizikai anyagok, amiket a gyártásukhoz felhasználtak. De ez az érték a használhatóságban rejlik, nem pedig csereérték, vagy vagyon. Az 1990-es években a közgazdászok, és a technológusok egyszerre jutottak a felismerésre, hogy az információ ezen új szerepe új, harmadik típusú kapitalizmust hoz létre, ami ugyanannyira különbözik az ipari kapitalizmustól, mint amennyire az ipari kapitalizmus különbözött a 17.-ik és 18.-ik század kereskedői és rabszolgatartó kapitalizmusától. Ámde hiába próbálkoztak az új, kognitiv kapitalizmus dinamikájának a leírásával. És ennek oka van. Ez a dinamika ugyanis mélységesen nem-kapitalista.

A második világháború alatt, és közvetlenül utána a közgazdászok az információt mint egyszerű köztulajdonnak tekintették. Az Egyesült Államok kormánya meg rendeletet is hozott, arról, hogy a találmányok levédéséből nem szabad hasznot húzni, csak magából a gyártásból. Aztán elkezdtük megérteni az intellektuális tulajdont. 1962-ben a mainstream gazdasági guru Kenneth Arrow kimondta, hogy a szabad piaci gazdaságban az invenció célja az intellektuális tulajdonjogok létrehozása. Megjegyezte: “az információ pontosan annyira kihasználatlan, amennyire sikeres.“

Ez az igazság megfigyelhető minden valaha létrehozott e-business modellben: monopolizáld és védd az adatokat, szerezd meg a felhasználói interakció során keletkezett közösségi adatokat, nyomj kereskedelmi erőket az adatelőállítás olyan területeire, amik azelőtt non-kommerciálisak voltak, bányászd ki a létező adatokból az előrejelző értékkel bírókat, valamint mindig és mindenhol biztosítsd, hogy az eredményeket csak és kizárólag a vállalat használhassa.

Ha Arrow alapelvét megfordítva nézzük, forradalmi vonzatai nyilvánvalóak: amennyiben a szabad piacgazdaság plusz a szellemi tulajdon az információ kihasználatlanságához vezet, akkor az információ teljes kihasználására alapuló gazdaság nem tolerálhatja a szabad piacot, vagy az abszolút szellemi tulajdonjogokat. Az összes modern digitális óriásvállalat üzleti modellje az információbőség elkerülésére van tervezve.

De attól még az információbőség létezik. Az információs javak szabadon másolhatók. Ha egyszer valami elkészült, végtelen mennyiségű másolat készíthető róla. Ezért aztán, amennyiben a kapitalizmus rendes ármechanizmusai érvényesülnek, a javak ára is nulla felé közeledik.

Az utóbbi 25 évben a gazdaság ezzel a problémával birkózik: minden mainstream gazdaság feltétele a hiány, ugyanakkor a modern világ legdinamikusabb erejéből bőség van, és ahogy a hippi zseni Stewart Brand mondta egyszer, „ ingyenes (vagy szabad) akar lenni”.

A vállalatok és kormányok alkotta monopolizált információ és megfigyelés világa mellett az információ körül egy másfajta dinamika növekszik: az információ társadalmi tulajdon, a felhasználás pontján ingyenes, birtokolhatatlan, kihasználhatatlan és beárazhatatlan. Figyeltem közgazdászok és az üzleti guruk arra irányuló kísérleteit, hogy építsenek egy keretet, amiben megérthetik a bőséges, társadalmi tulajdonú információn alapuló gazdaság dinamikáját. De azt igazából egy 19. századi közgazdász a távíró és a gőzgép korából képzelte el találóan. A neve? Karl Marx.

A helyszín Kentish Town, London, 1858 februárja, hajnali négy körül. Marxot körözik Németországban és keményen dolgozik, gondolat-kísérleteket és emlékeztetőket körmöl. Amikor majd a 1960-as évekbeli baloldali értelmiségiek elolvashatják amit Marx ezen az éjszakán írt, be fogják látni, hogy "megkérdőjelez minden komoly értelmezést, ami Marx-al kapcsolatban addig fogant". A mű cime „Töredékek a gépekről”.

A "Töredék"-ben Marx olyan gazdaságot képzel el, ahol a gépek fő szerepe a termelés, és az emberek fő szerepe az, hogy a gépeket felügyeljék. Egyértelműnek tartotta, hogy egy ilyen gazdaság fő termelő ereje az információ lesz. Az olyan automatizált berendezések, mint a pamut-fonó gép, a távíró és a gőzmozdony termelőereje nem az előállításukra fordított munka mennyiségétől, hanem a társadalmi tudás állapotától függ . Más szóval, a szervezés és a tudás sokkal inkább hozzájárul a termelőerőhöz, mint a gépek létrehozására és működtetésére fordított munka.

Tekintettel arra, amivé a marxizmus lett, - a munkaidő ellopására alapuló kizsákmányolás elméletévé - ez egy forradalmian új kinyilatkoztatás. Azt sugallja, hogy ha a tudás a saját jogán termelő erővé válik, fontosabbá, mint a gép létrehozására fordított konkrét munka, a nagy kérdés nem az lesz, hogy "bérek vs. profit", hanem, hogy kinek a kezében van az, amit Marx a "tudás hatalmának" nevez.

Egy olyan gazdaságban, ahol a gépek végzik a munka nagyját, a gépekbe zárt tudás természetének, írja Marx, "társadalminak" kell lennie. Az utolsó késő esti gondolatkísérlet pályájának végpontját Marx így képzelte: létrejön az "ideális gép", amely örökké eltart és nem kerül semmibe. Egy gép, ami ingyen épült, -mondta-, nem adna hozzá semmilyen értéket a termelési folyamathoz, és gyorsan, néhány elszámolási ciklus alatt, csökkentené minden kapcsolódó dolog árát, valamint a profit és munkaerő költségeit.

Ha megértjük, hogy az információ fizikai, és hogy a szoftver egy gép, és hogy a tárolás, a sávszélesség és a processzor teljesítmény ára exponenciális mértékben zuhan, Marx gondolkodásának értéke világossá válik. Gépekkel vagyunk körülvéve, amelyek nem kerülnek semmibe, és ha akarnánk, örökké tartanának.

Ezekben a tanulmányokban, amiket a 20. század közepéig nem publikáltak, Marx úgy képzelte, hogy az információ egy úgynevezett "általános intellektusban" lesz tárolva és megosztva - ami Földön mindenkinek a közös tudata lesz, a társadalmi tudás által összekapcsolva, amelyben minden frissítés előnyeit mindenki élvezi . Röviden, az elképzelése közel állt az információs gazdasághoz, amelyben élünk. És, -írta,- hogy ennek létrejötte "a kapitalizmust a levegőbe fogja röpíteni".

A tájkép változásával a 20. századi baloldal által elképzelt kapitalizmuson túl vezető út elveszett.

Viszont megnyílt egy új út. A hálózati technológiát felhasználó kollaboratív termelés, ami olyan javakat és szolgáltatásokat állít elő, amik csak ingyenesen, vagy megosztva működnek, határozza meg az útvonalat a piaci rendszeren túlra . Az államnak kell ennek a kereteit megteremtenie - ahogy megteremtette a gyári munka, a használható valuták és a szabad kereskedelem kereteit a 19. század elején. A posztkapitalista ágazat valószínűleg még évtizedekig fog együtt élni a piaci szektorral, de jelentős változás történik.

A hálózatok helyreállítják a posztkapitalista projekt "tagoltságát". Azaz, lehetnek egy olyan nem piaci rendszer alapjai, amely lemásolja önmagát, amelyet nem kell egy komisszárnak minden reggel újra létrehoznia a számítógépe képernyőjén.

Az átmenet az államot is érinteni fogja, a piacot is, és a piac utáni kollaborativ termelést is. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, a baloldal teljes projektjét, a tiltakozó csoportoktól a mainstream szociáldemokrata és liberális pártokig, újjá kell szervezni. Valójában, ha az emberek megértik a posztkapitalista átmenet logikáját, ezek az elgondolások már nem a baloldalhoz fognak tartozni -, hanem egy sokkal szélesebb mozgalomhoz, amelynek leírásához új címkékre lesz szükség.

Ki tudja, mindezt megvalósítani? A régi baloldali projektben az ipari munkásság volt az. Több mint 200 évvel ezelőtt, a radikális újságíró, John Thelwall figyelmeztette az angol gyárak építőit, hogy a demokrácia egy új és veszélyes formáját hozták létre: "Minden nagy műhely és a gyár egyben egyfajta politikai társaság is, amit semmilyen törvény nem tud elhallgattatni, és semmilyen bíró nem tud feloszlatni. "

Ma az egész társadalom egy gyár. Mindannyian részt veszünk a bennünket körülvevő márkák, normák és intézmények megalkotásában és újraalkotásában. Ugyanakkor a kommunikációs hálózatok, amelyek létfontosságúak a mindennapi munka és a profit megteremtéséhez, a megosztott tudástól és az elégedetlenségtől zajosak. Ma ez a hálózat az, - mint a műhely 200 évvel ezelőtt -, amit nem lehet elhallgattatni, vagy feloszlatni"

Igaz, hogy az állam egy válság idején leállíthatja a Facebook-ot, a Twittert, sőt az egész internet és a mobiltelefon-hálózatot, gazdaságot megbénítva ezzel. Az is igaz, hogy eltárolhatnak, és ellenőrizhetnek minden kilobyte információt, amit előállítunk. De nem vezethetik be újra az 50 évvel ezelőtti hierarchikus, propaganda-vezérelt és tudatlan társadalmat, - mint Kína, Észak-Korea vagy Irán – lemondva ezzel a modern élet kulcsfontosságú elemeiről. Ez, ahogy a szociológus Manuel Castells fogalmazott, az olyan lenne, mintha áramtalanítani próbálnának egy országot.

Amikor emberek millióinak hálózatát létrehozta, gazdaságilag pénzügyileg kizsákmányol, de az egész emberi tudással egy kattintásnyira, az info-kapitalizmus létre hozta a változás egy új hajtóerejét a történelemben: a művelt és kapcsolódó emberi lényt.

Ez több lesz ,mint egy gazdasági átmenet. Vannak persze a párhuzamos és sürgető feladatok, mint a világ szénmentesítése, és a demográfiai és pénzügyi időzített bombák hatástalanítása. De én azért koncentrálok a információ által kiváltott gazdasági átmenetre, mivel az a mai napig a partvonalon kívül szorult. A peer-to-peer jelenséget beskatulyázták, mint látnokok szűklátókörű megszállottságát, a baloldali közgazdaság "nagyfiúi" pedig megelégszenek a megszorítások kritizálásával.

Tény, hogy a földön olyan helyeken, mint például Görögországban, kéz a kézben jár az megszorításokkal való szembenállás és a - ahogy az egyik aktivista fogalmazott - "hálózatokkal nem hibázhatsz" hozzáállás létrejötte. Mindenekfelett, a posztkapitalizmus mint fogalom az emberi viselkedés új formáiról szól, amiket a hagyományos közgazdaságtan aligha ismer el relevánsként.

Szóval, hogyan lehet elképzelni a közelgő átmenetet? Az egyetlen koherens párhuzam, amit találunk, az ahogyan a kapitalizmus felváltotta a feudalizmust - és az epidemiológusok, genetikusok és adat elemzők munkájának köszönhetően, sokkal többet tudunk, arról az átmenetről, mint 50 évvel ezelőtt, amikor az a társadalomtudomány "tulajdona" volt. Az első, amit fel kell ismernünk, a következő: különböző dolgok köré különböző termelési módok épülnek. A feudalizmus egy olyan gazdasági rendszer volt, amit a "kötelezettségekről " szóló szokások és törvények strukturáltak. A kapitalizmust egy pusztán gazdasági valami strukturálta: a piac. Ebből megjósolhatjuk, hogy a posztkapitalizmus - amelynek előfeltétele a bőség - nem egyszerűen az összetett piaci társadalom egy módosított formája lesz. De nagy jóindulattal is, éppcsak kezdjük kapiskálni, hogy igazán milyen is lesz az.

Nem azért mondom ezt, hogy elkerüljem a kérdést: a posztkapitalista társadalom általános gazdasági paraméterei, mondjuk 2075-re körvonalazhatók lesznek. De ha egy ilyen társadalom az emberi felszabadulás köré épül, nem a gazdaság, hanem megjósolhatatlan dolgok fogják formálni. Shakespeare-nek például, aki 1600-ban írt, a legkézenfekvőbb dolog volt az, hogy a piac behívja az új típusú viselkedést és erkölcsöket. Ennek analógiájára a 2075-ös Shakespeare-nek a legnyilvánvalóbb "gazdasági" dolog a nemi viszonyulások, a szexualitás, vagy az egészség a teljes felfordulása lesz. Talán már egyáltalán nem is lesznek drámaírók: talán a média, amit történetek elmesélésére fogunk használni, annak a természete fog változni - mint ahogyan megváltozott Erzsébet-kori Londonban, amikor az első nyilvános színházak épültek.

Gondoljunk csak a különbségre, mondjuk, a Hamlet Horatioja és egy olyan karakter között, mint Daniel Doyce Dickens Kis Dorrit-jában. Mindketten magukon viselik koruktól jellegzetes rögeszméit - Horatio a humanista filozófia megszállottja; Doyce megszállottan szabadalmaztatja a találmányát. Shakespeare-nél nem jelenhetne meg olyan karakter, mint Doyce; ott ő a legjobb esetben egy apró szerepet kaphatna, mint egy komikus figura a munkásosztályból. Mégis, mire Dickens leírta Doyce-ot, olvasói nagy része már ismert valaki hasonlót. Mint ahogy Shakespeare sem találhatta ki Doyce-ot, úgy mi sem tudjuk elképzelni, milyen embereket fog a társadalom kitermelni, ha a gazdaság majd egyszer majd már nem központi kérdés lesz. De láthatjuk, annak prefiguratív formáit a világ minden táján, azoknak a fiataloknak az életében, akik lerombolják a szexualitás, a munka, a kreatívitás és az énjük körüli 20. századi akadályokat.

A feudális mezőgazdasági modell először a környezeti korlátokkal ütközött, majd egy hatalmas külső sokk érte - a pestis, a fekete halál. Ezt követően volt egy demográfiai sokk: túl kevés munkavállaló maradt a földeket megművelni, ami felhajtotta a béreket, és így a régi feudális kötelezettségi rendszer érvényesítése lehetetlenné vált. A munkaerőhiány a technológiai innovációt is sürgette. Az új technológiák, amelyek elősegítették a kereskedői kapitalizmus felemelkedését voltak azok, amik stimulálták a kereskedelmet (nyomtatás és számvitel), a forgalomképes vagyon képződését, (bányászat, az iránytű és a gyors hajók) és a termelékenységet (matematika és a tudományos módszerek).

Az egész folyamat során jelen volt valami, ami úgy tűnt, mellékes a régi rendszerben – a pénz és a hitel - valójában arra volt hivatott, hogy az új rendszer alapjává legyen. Sok törvény és szokás a feudalizmusban ténylegesen a pénz figyelmen kívül hagyására irányult; a hitelt a feudalizmusban bűnnek tekintették. Tehát forradalomnak tűnt, amikor a pénz és hitel áttörte a határokat, hogy létre hozza a piaci rendszert. Aztán, ami az új rendszernek az energiáját adta, az a szabad vagyon gyakorlatilag korlátlan forrásának felfedezése az amerikai kontinensen.

Mindezen tényezők kombinációja felkapott egy sor embert, akik a feudalizmus alatt a társadalom peremére szorultak - humanisták, tudósok, iparosok, ügyvédek, radikális prédikátorok és bohém drámaírók, mint Shakespeare -, és a társadalmi átalakulás élére emelte őket. A kulcsfontosságú pillanatokban, először még visszafogottan ugyan, de az állam átállt a változás hátráltatásáról annak támogatására.

Ma, ami a kapitalizmust korrodálja, és amire a mainstream közgazdaságtannak alig van magyarázata, az az információ. A legtöbb információkra vonatkozó törvény a vállalatok jogait határozza meg hogy felhalmozhassák, és az államok jogait, hogy hozzáférhessenek, tekintet nélkül a a polgárok emberi jogaira. A nyomtatott sajtó és a tudományos módszer mai megfelelője az információs technológia és annak begyűrűzése minden más technológiába, a genetikától az egészségügyig, mezőgazdaságtól a mozikig, és mindenhol gyorsan csökkenti a költségeket.

A késő feudalizmus hosszú stagnálásának modern megfelelője a harmadik ipari forradalom elakadt elrugaszkodása, ahol ahelyett, hogy a munkát gyorsan kiautomatizálnák a létezéséből, odáig fokoznak le bennünket, hogy olyan állásokat kreáljunk, amiket David Graeber "bullshit munkahelynek hív" - alacsony bérekért. És a sok gazdaság közben meg stagnál.

Az ingyen vagyon új forrásának mai megfelelője? Nem igazán a vagyon: inkább a "külsőségek" - az ingyenes javak és hálózati interakció generálta jólét. A nem piacra való termelés növekedése, a birtokolhatatlan információé, peer hálózatoké és irányítatlan vállalkozásoké. Az internet, ahogy a francia közgazdász Yann Moulier-Boutang mondja," a hajó is , és az óceán is", amikor az új világ a felfedezésének modern megfelelőjéről van szó. Igazából ez a hajó, az iránytű, az óceán és az arany is.

A mai külső sokkok forrása egyértelmű: az energiaforrások kimerülése, a klímaváltozás, a népesség elöregedése és a migráció. Ezek megváltoztatják a kapitalizmus dinamikáját, és hosszú távon működésképtelenné is teszik. Akkora hatásuk még nem volt, mint a fekete halálnak, - de mint láttuk, 2005-ben New Orleans-ban, hogy nem kell bubópestis ahhoz, hogy a társadalmi rend és a működőképes infrastruktúra felboruljon egy pénzügyileg összetett és elszegényedett társadalomban.

Ha megértjük az ily módon végbemenő átmenetet, rájövünk, hogy nem egy szuperül kiszámított Ötéves Tervre van szükség,- hanem egy projektre, amelynek célja az kell legyen, hogy terjessze azokat a technológiákat, üzleti modelleket és viselkedésmódokat, amelyek felbomlasztják a piaci erőket, szocializálják a tudást, felszámolják a munka szükségességét, és a gazdaságot a bőség felé tolják. Úgy hívom ezt, Project Zero, mert a cél a zéró széndioxid-kibocsátású energiarendszer; gépek gyártása, termékek és szolgáltatások előállítása nulla határköltségekkel; és a szükséges munkaidőnek a nullához lehető legközelebb való csökkentése.

A legtöbb 20. századi baloldali úgy gondolta, hogy nem rendelkezünk az irányított átmenet luxusával, hittételük volt, hogy az elkövetkező rendszerből semmi sem létezhet a régin belül - bár a munkásosztály mindig megpróbált létrehozni egy alternatív életet a kapitalizmuson belül és "annak ellenére". Ennek eredményeként, amikor egy szovjet típusú átmenet lehetősége megszűnt, a modern baloldal azzal foglalta el magát, hogy ellenezte a dolgokat : az egészségügy privatizációját, a szakszervezet-ellenes törvényeket, a fracking-et, - és még sorolhatnánk.

Ha jól látom, a posztkapitalizmus támogatóinak logikusan arra kell öszpontosítaniuk, hogy a rendszeren belül jöjjenek létre alternatívák; hogy a kormányzati hatalmat radikális és forradalmi módon felhasználják; és minden tevékenységük az átmenet elősegítésére irányuljon - nem pedig a régi rendszer védekezésének véletlenszerű elemeire. Meg kell tanulnunk, hogy mi sürgős, és mi fontos, és azt is, hogy a kettő néha nem esik egybe.

A képzelet hatalma a kritikussá válik. Az információs társadalomban, nincs fölösleges gondolat, vita vagy álom – akár egy sátortáborban, akár egy börtöncellában, vagy egy induló cég csocsó asztalánál fogant is az.

Ahogy a virtuális gyártásnál, a posztkapitalizmusba való átmenetnél is, a tervezési szakaszban befektetett munka jelentősen csökkenti a végrehajtási szakaszban elkövetett hibákat. És a posztkapitalista világ tervezése, mint a szoftverek tervezése, lehet moduláris. Különböző emberek különböző helyeken, különböző sebességgel dolgozhatnak rajta, relatív önállósággal. Ha egyvalamit elő tudnék varázsolni a semmiből, az egy globális intézmény lenne, amely helyesen tudná modellezni a kapitalizmust: létrehozná az egész gazdaság nyílt forráskódú modelljét; hivatalosan , szürkén és feketén. Minden kísérlet, amit rajta futtatnának gazdagítaná azt; nyílt forráskódú lenne, és annyi adatponttal rendelkezne, mint a legösszetettebb éghajlati modellek.

A fő ellentmondás ma a szabad és bőséges javak és információk lehetősége; és a monopóliumok rendszere, a bankok és az, ahogy a kormányok próbálják fenntartani a hiányt, a tulajdont és a kommerciálist. Végülis minden a hálózat és a hierarchia között folyó harcban csapódik le: harc a kapitalizmus köré rendeződött régi társadalmi formák és az új társadalmi formák között, amik előre jelzik, hogy mi jöhet ezután.

Vajon utópisztikus-e azt hinni, hogy a kapitalizmust meghaladó evolúció küszöbén vagyunk? Olyan világban élünk, ahol a meleg férfiak és a nők megházasodhatnak, és amelyben fogamzásgátlás 50 évleforgása alatt az átlagos munkásnőt szabadabbá tette, mint amennyire a Bloomsbury korszak a legőrültebb szabadosa bármikor volt. Miért olyan nehéz akkor elképzelni a gazdasági szabadságot?

Az elit az, - a saját sötétített limuzin-világa elszigeteltségében - akinek programja olyan kétségbeesett, mint egy ezeréves 19. századi szektáé. A rohamosztagok demokráciája, korrupt politikusoké, mágnások irányította újságoké, és a megfigyelő állam épp olyan hamisnak és törékenynek néz ki, mint Kelet-Németország 30 évvel ezelőtt.

Az emberi történelem minden olvasata számol a negatív kimenetellel. Ez kísért minket a zombi filmekben, a katasztrófa filmekben, az olyan apokalipszis utáni filmek pusztaságaiban, mint a The Road, vagy az Elysium. De miért ne alkothatnánk meg az ideális élet képét, egy információbőségre épülő, nem-hierarchikus munkára és a munkának a bérektől való függetlenítésére alapuló élet képét?

Emberek milliói kezdik felismerni hogy egy olyan álmot adtak el nekik, amit a valóság nem képes szállítani. Válaszuk a düh - és a kapitalizmusnak a nemzeti formája felé való visszafordulás, és ez darabokra tépi a világot. Nézni, ahogy ezek megjelennek, a pro-Grexit balos frakciója a Syriza-ban, a Front National, és az amerikai jobboldal elszigetelődési politikája, olyan, mint nézni a Lehman Brothers válság alatt álmodott rémálmot valóra válni.

Az utópikus álmoknál és a kis léptékű horizontális programoknál több kell. Szükségünk van egy ésszerűségen, bizonyítékokon és tesztelhető terveken alapuló programra, ami nem ellenkezik a történelem szabályaival, és a a bolygó is elbírja. Hozzá is kezdhetnénk akár.

Paul Mason is economics editor of Channel 4 News. Follow him @paulmasonnews.